Pike and shot időszaknak nevezem azt a körülbelül 200 évet amely során a gyalogság lassacskán átvette a főszerepet a lovagságtól Európa csataterein. Mindez a tűzfegyver feltalálásának és elterjedésének köszönhető pusztán haditechnikai szempontból nézve persze. Nyilván nem lehet évszámhoz kötni, de leegyszerűsítve a dolgot kezdődött Páviánál (1525. nemsokára lesz a szép kerek 491-ik évfordulója) és befejeződött az első szuronyok muskétára tűzésénél. Arról az időszakról van tehát szó, amikor az összfegyvernemi harc azt jelentette, hogy a hidegfegyveres gyalogosok fedezték a tűzfegyveres gyalogosokat és azok viszonozták ezt a szívességet. Csinálták mindezt természetesen a lovasság ellenében akik továbbra is szíves örömest felszecskázták volna őket szőröstül bőröstül.

Mondják az egész a svájciakkal kezdődött.

 A késő középkorban, a reneszánsz idején a gyalogság csak a lovagi seregek mellett statisztált arra kárhoztatva, hogy növelje a seregek méretét ne tűnjön már az utókor történészeinek egy-egy csata holmi nevetséges csetepaténak, amit pár tucat lovag úr vívott valami félreeső helyen. Na meg aztán testgyakorlást biztosítottak ezeknek az uraknak. Őket aprították ugyanis miszlikbe a jól sikerült roham során és persze felbomló soraik számtalan horrorba illő halálnemmel örvendeztették meg gazdáikat, pontosabban az ellenség gazdáit.

Hogy miért volt ez így? Leginkább annak köszönhető, hogy a gyalogságot általában harchoz, háborúhoz, csatához nem szokott, fegyverforgatásban, alakzatban harcolásban képzetlen és gyakorlatlan parasztok, városi polgárok alkották ezen időszakban.

A lovasság viszont a nemesség azon rétege volt, akik álló nap a fegyverforgatást gyakorolták. Így ha másban nem is (fegyelem, taktika), de legalább is egy másik emberi lény kardélre hányásában lényegesen nagyobb gyakorlattal rendelkeztek. Valamint rendre jobb volt a fegyverzetük is.

A kor harcászata körülbelül annyi volt, persze nagyon leegyszerűsítve, hogy a lovasság rohamozott, amit a másik fél lovassága vagy meg tudott állítani vagy nem. A gyalogság eközben ilyen-olyan hadrendben várt és ha nagyobb tömegű lovasság rohamozta meg őket saját lovasság támogatása nélkül akkor megfutott. A kellően fegyelmezett és vagy elszánt gyalogos tömeg persze meg tudott állítani egy mégoly dicső rohamban kiteljesedő lovagi sereget is, de ekkor ez még nem volt jellemző a fent vázolt okok miatt.

A lovagság/lovasság dominanciája mindaddig fennállt, amíg svájciak le nem jöttek a hegyeikből (előtte persze megmutatták a Habsburgoknak, önjelölt uraiknak, hogy ők ezt megtehetik, ha éppen akarják) és lefektették, a levágott lovagok mellett, az európai talpas zsoldos seregek alapjait.

A kor szinte valamennyi háborújában megfordultak svájci zsoldosok, akiket a kantonok afféle exportcikként bocsátottak Európa koronás főinek rendelkezésére. Előfordult, nem is egyszer, hogy mindkét hadviselő oldalon szolgált svájci alakulat akik, ha egymás ellen kellett volna harcolniuk inkább megegyeztek egymással és az egyik fél elárulva megbízóit elhagyta a csatateret. Az ember persze tanulékony állat és bizony más nemzetek nem voltak restek ellesni a svájciak módszereit sőt tovább is fejlesztették azokat.

Mi is volt ez a módszer? A svájciak szorosan zárt rendű gyalogos oszlopok alkotta négyszögekben, afféle falanxokban küzdöttek. Fegyvereik a 3-5 méter hosszú pika, alabárd és számszeríj. A pikások alkották az egység zömét, mintegy kétharmadát, a többiek támogatták a harcukat nyílpuskák lövéseivel, illetve közelharcban alabárddal. A hegylakók leghíresebb tanítványaik a spanyolok a tercióikkal illetve a német ladsknechtek voltak. Az előbbiekkel reményeim szerint még találkozni fogok.